Kuba könnyedén I. rész – Turistaipar elölről és hátulról

Sétálunk a parton. Hatalmas hullámok, döglött sirálytetemek. Egy ősz, öreg bácsi elmondja nekünk, hogy nyolcszor műtötték, fázik, és pénzt kér. Első napi élménynek nem rossz. Délután kettőtől kötelező városnézés egy alacsony busszal, mi miatt a rázkódásokkor többször beverem a fejem. Végigvisznek a városon, és nem állnak meg szinte sehol. A kivétel az 5 ágú csillagos emlékmű, ahol a kétmilliós, sok órás gyűléseket tartják. A Forradalom tere üres, s látnivaló nincs, csupán egy molinó Che Guevara akkora képével, amely az egész épületet betakarja. Érdekesen teszi a dolgát André az idegenvezető. Nem mutatja az emlékmű közelében lévő lepukkant környéket, ellenben elmondja, hogy a házakat képzeljük el olyannak, amilyenek lehetnének.

Szivar-biznisz és lakásszemle

Külön idegenvezető jár a rumgyár meglátogatásához. Fél mondatot spanyolul, felet angolul mond. Leszögezi, hogy a világon 4 dolog van, ami fontos: a rum, a szivar, a szex és még valami, de azt pontosan nem értettem. Állította, hogy a rumért még az anyósát is eladná. Kinyit egy földbe zárt medencét és a rum illatát tereli felénk. Csodás! A pofa azt mondja, hogy ő speciel ebben szokott úszkálni. Éva ebből azt a következtetést vonja le, hogy a higiéniai körülmények nem a legjobbak. Szerintem azonban a rum fertőtlenít. Szerintük is. A gyár emeletén rumot kortyolgatunk, a gyerekek szivart vesznek, kávét iszunk. Nekem már jó a hangulatom. Étkezési kényszerünk miatt lemaradunk a csoporttól. Miki fiam veszi át az idegenvezetést. Nyomban ránk akaszkodik egy fekete ember a fehér feleségével. De lerázzuk őket, mert Miki magabiztos, otthonos mozgása miatt gyorsan ráébrednek arra, hogy mi őket nélkülözhetőnek tartjuk. Miki céltudatosságában a vezérfonal a szivarvásárlás kényszere. Egy könnyűsúlyú bokszolótól sikerül is venni neki 25 Cohiba-t nyolcvan pénzért.

Utolérjük a csoportot, és velük megyünk az ország egyetlen szabadpiacára. Itt Che Guevara-s szivartokra alkudozunk. Az árus hamiskás tekintettel érzékelteti, hogy ennél a piacnál van még egy még ,,szabadabb”. Úttalan utakon visz egy lakásnak nevezett zugba, hogy a Miki által nem sokkal korábban kifizetett ár feléért jussunk hozzá újabb szivarokhoz. A feketepiacot reprezentáló lakás 12 négyzetméteres és összkomfortos. A rózsa, a banán, a szőlő közös állagbeli vonása az, hogy műanyagból vannak. Ebben a halmazállapotban nyilván könnyebb hozzájuk jutni a kubai hiánygazdaságban. A gázrezsón egyrészt valami táplálékot melegítenek, míg egy másik edényben valami szövetdarabot forralnak. Tán pelenkát. A franciaágy mellett van két hintaszék. Az egyik szakadt nádtámlás. A kombinált szekrény tetején az egész család fényképe és megszámolhatatlan mennyiségű plüss állatka. Közben megy a Samsung TV-n a Kukori és Kotkoda, vagy valami ilyesmi.

Előkerülnek a szivarok. Miki fényképezget, ami kiváltja a háziasszony veszélyérzetét. Minden hájjal megkent férjura azonban nem talál kivetnivalót a fotózgatásban. Bár lehet, hogy a létszámfölényünk miatt engedékeny. Eredetileg csak egyikünket akart beinvitálni magukhoz, mi meg öten erőltettük rájuk a lakásvizitet. Amúgy a konspirációra igenis ügyelnek. Kint egy-két fickó figyeli az utcai terepet. A kaput bezárja, mi meg csendben várakozunk. Az udvaron gyerekkocsi, a kocsiban csecsemő, a csecsemő őrző teste környékén elrejtve meg a szivarok. A gazdag választékból vásárlunk. A zugárus elégedetten kacsint. Tiszta a levegő. Megyünk vissza a legális Havannába, de a csoportot már nem találjuk meg.

Városnézés saját szakállunkra

Én ugyan otthon csak reggelire fizettem be, de már másodszor adnak vacsorát. Azt hiszik, félpanzión vagyunk. Aztán a harmadik este rájönnek, de derekas latin könnyedséggel nem problémáznak velünk. Legalábbis így reméljük. Csak hát hozzák a számlát és 150 eurót legombolnak rólunk. Ez egy szokványos szivargyári munkásnak tán a másfél évnyi fizetése. De tényleg! A rák tényleg jó, a két gitáros, meg a kongás sem különb, meg amúgy is: egyszer élünk. A Guantanamerát, meg ezt azt, együtt énekeljük velük. Matyi és Miki táncra perdül. A pincérek is kedvet kapnak. Az egyik csaj klumpában szambázik, ahogy kell. Járunk egy helyi szupermarketben. Olyan, mint a hetvenes évek közepén Lengyelországban. Nincs tej, nincs papír zsebkendő, de van ecet és rumbatök.

Délután fogunk egy 50-es évjáratú Chevroletet. A sofőr és a haverja elvisz minket a kínai negyedbe. Mert itt ilyen is van. Néhányan itt maradtak ferde szemmel, de a többség szokványos kubai. 30 perces várakozás után asztalt kapunk egy kis kínai vendéglőben. Utána hetven percet várunk az étkekre. Közben a pincér a kérésünkre csökkenti a légkondicionálás által teremtett pokoli hideget. Távirányítóval teszi ezt, azaz egy bottal. Megyünk fényképezkedni a Capitolium elé. Fekete-fehér képet készítenek egy 19. századi Kodak géppel, amely 5 perc alatt kiadja a képet. Egy nyitott pubnál megállunk. Hét pompás zenész húzza a talp alá valót. Ülve táncolnak a lányok és a fiúk. A kísérőnk, Éva meg a Miki állva ropják. Majd irány a Floridita kocsma, ahol Hemingway következetesen mindig a daiquirijét itta rendre (a mojitot a Bodeguitában kultiválta). Itt tangóharmonika, hegedű, bőgő és rumbatök. Bombasztikus hangzású zene. A bőgős felajánlja, hogy rendelhetek nótát. A nagyvonalúságáért járó fizetséget finoman elkerülendő, odébbállok. Miki azért ad egy ötöst az énekesnőnek, csak úgy.

Kicsoda Szalay?

Besötétedés után a hotel felé sétálva egy rendőr ad tanúbizonyságot éberségéről. Egyik kísérőnket, Denis-t igazoltatja, merthogy külföldiekkel beszélget. Markáns intézkedés nem történik, amiben szerepet játszhat, hogy - állítólag – Denis egy ismert strandröplabda játékos. A baj elkerülésének örömére még betérünk a másik Hemingway-es kocsmába (az a mojito-s). Hemingway a falra is felírta a nevét, nyilván abban az ábrándos reményben, hogy majd valamikor mellé kerül Szalay Attila neve is. Mellé került és ezt tanúsíthatom. Amúgy fogalmam sincs ki az a Szalay Attila, s ezért megnyugtató volt látnom a falon egy ismerősebb nevet (Robert de Niro). A Medgyessy mér nem írt a falra? Az itteni zenekar szürke egyenruhában játszik. A kocsma pici, aranyos és bomba jó! Megyünk vissza a hotelbe, a 7x4,5x3 méter nagyságú szobánkba. Minden van benne, ami kell. A mini báron két zár is van. Az egyiket ki tudjuk nyitni, a másikat nem. Így ha akarunk, ha nem: nem iszunk!

Irány Varadero

Másnap Toyota kisbuszon megyünk a híres tengerparti üdülőhelyre, Varadero-ba. Az úton olajkutak, és sok szél. Kubának van olaja, tenger és szele. Ezekből akár még jól meg is élhetnének. Az útközben feltűnően sok nyitott tetejű autót látunk. Azaz nyitott gépháztetejűt. Na és a csúcs: egy Lada limuzin, hat ajtós! Láthatóan kettőből szabták össze a szerelő zsenik. Érdekes, hogy csak négy kereke volt. Látunk egy fecskefarkú 52-es Chevroletet, nyitott (gépház)tetővel. Becsszó, a nyolc henger fölött nem volt olajsapka. A modernnek számító, 10 éves Toyota kisbusz ablaka koszos lett. A sofőr kinyúlt egy spricnivel és menetközben lemosta vele az üveget. Majd rögtön eztán talányos folytatás következett: a működő ablaktörlőjével is megtette ugyanezt. A négysávos autópályán egyébként úgy sétálgatnak keresztbe a helyiek, mintha a Ligetben korzóznának. Simán felhajtanak lovas kocsik, sőt ők vannak többségben. Álldogálnak is jó néhányan az út mentén. Vagy valamit el akarnak adni, vagy várnak a távolsági tömegközlekedés gyönyöreire. Az autópálya amúgy nem csupán a közlekedés terepe, hanem az ideológiai elköteleződés karbantartója is. A táblák a szocializmus nevű, szerintük még nem lejárt szavatosságú portékát hirdetik. Egy táblán nagyvonalúan közkinccsé teszik az (akkori) amerikai elnök e-mail címét a következő verzióban: busch@genocidum.usa (genocidum, mint népirtás).

Turisták egymás közt

Varadero külön világ. Utak és járdák, vágott gyep, luxusautók az utolsó évjáratokból, golf kocsik, golf pályák, all inclusive. Egy magyarul beszélő csaj vár ránk. Kapunk kis karszalagot, ami révén a szállodában minden ingyenes, sőt az esti karneválon az utcán is ingyen isszuk a mojito-t. Alig várom, hogy már a tengerbe vethessem magam. Otthon fagyponton a hőmérséklet, havas eső. Nekem az otthon szenvedőkre való tekintettel küldetésem az, hogy az édenkertben érezzem magam. Csodálatos 25-26 fokos tiszta tenger, világító homok, hullámzás, koktél. Kifekszünk, süt a nap. December 23-án délután fél hatkor és én már nem is akarok Havannába menni. Én már nem akarok érdekes embereket látni, sőt még az itt megmaradt valódi szocializmus látványa sem izgat. Már nem érdekel a kubai társadalom sajátosságainak tanulmányozása. Én csak azt akarom látni s érezni, hogy kényeztetnek egyfolytában.

A szállodai vacsora választéka szerény: 60-80 étel közül lehet választani, s mi pedig hatékonyan élünk is a lehetőséggel. Majd kezdődik a karnevál. Beöltözött fiatalok síppal járják körbe az éttermet, és hívnak magukkal mindenkit. Megyünk mi is. Hatalmas kavalkád az utcán, mindenki táncol mindenkivel. Egy latin combónál megállunk és mi is táncolunk. Egyik fiam megdicséri a másikat a tánckészségéért, mondván: apja fia. Nekem nagyon jó itt. Az all inclusive része, hogy a mini bárban van friss gyümölcs és az asztalon 1 liter rum. Itt is van zár a hűtőszekrényen, de - szerencsénkre - nem használják. Azért a kubai szocializmus a turista gettóban is jelezni óhajtja létét, ha másért nem, hát a személyzet kedvéért. Az épület bejáratánál a szálloda egy mutatós Fidel Castro és José Marti fából faragott dombormű kettőssel köszöni meg a kommunista rendszer kitartó létét. A kubai címer is ott van, és igazán látványos a felkelő nappal, az aranyszínű kulccsal, kubai tájjal, pálmafával, meg valami botköteg csúcsára rakott vörös sipkával.

• Kuba könnyedén II. rész - A delfinek kopasz magyart puszilgatnak